Korunk új „szitokszava” a nárcizmus, a narcisztikus működés. Akár a médiában, akár a hétköznapi beszélgetésekben lépten-nyomon találkozhatunk ezzel a kifejezéssel, melyet gyakran tévesen vagy túlságosan leegyszerűsítve használunk többnyire olyan emberekre – például az exünkre, főnökünkre, nehéz természetű családtagunkra -, akiket annyira nem kedvelünk. A következő cikk arra próbál választ adni az Olvasónak, hogy megérthesse, mi az a nárcizmus, milyen egy narcisztikus működésmódú személy és mit tehet abban az esetben, ha ilyen tulajdonságokat tapasztal magán.
Mit jelent a nárcizmus?
A nárcizmus egy igen sokrétű és tág fogalom. Leginkább egy olyan jellegzetes viselkedésrepertoárt jelent, melynek legfőbb eleme a személy túlzott önszeretete, önhittsége, önzősége. A narcisztikus személyek kevésbé fogékonyak más problémáira, leginkább saját magukkal szeretnek foglalkozni. Nem képesek kellő érzékenységgel mások felé fordulni, így gyakran közönyösnek, másokon átgázolónak, vagy akár kegyetlennek is tűnhetnek.
Narcisztikus vonásai mindenkinek vannak, egyes személyeknél azonban ezek hangsúlyosabbak és destruktívabbak a társas kapcsolataik szempontjából. A patológiás mértékű nárcizmussal jellemezhető személy önmagát különlegesnek és egyedinek, mások felett állónak gondolja. Határtalan sikerről, elismerésről, hírnévről álmodozik, akkor is, ha ezekért semmit nem hajlandó tenni. Mivel önmagát nagyszerűnek és kivételesnek, szinte tökéletesnek éli meg, környezetétől is feltétel nélküli csodálatot, elismerést és különleges bánásmódot vár el. Ráadásul mivel a patológiás narcisztikus személy mások felett állónak képzeli magát, úgy érzi, kihasználhat másokat, illetve feljogosítottnak érzi magát bizonyos cselekedetekre, melyek az ő érdekeit szolgálják. A narcisztikus személyek nem képesek mások igényeivel és szükségleteivel azonosulni, gyakran fennhéjázóak, dölyfösek és arrogánsak a többi emberrel. Sokszor élnek át irigységet, vagy fordítva, sokszor élik meg, hogy mások irigyek határtalan képességeikre. Ha valaki egy ilyen nézőpontból szemléli a világot, az nehezen tud másokhoz kapcsolódni, és pont ez a kapcsolódási nehézség az, ami a nárcizmus igazi tragédiája: egy olyan ember, aki ennyire várja a csodálatot másoktól, a viselkedésével mindenkit eltaszít magától és rendkívül sérülékennyé és magányossá válik. Ráadásul a külvilág felé közvetített, erősen felnagyított énkép és a különlegesség képzete valójában egy gyenge, bizonytalan, ürességélménnyel teli belső struktúrát leplez.
A zavar genetikai gyökerekkel is rendelkezik, de a kurrens elméletek szerint elsősorban a kedvezőtlen kora gyermekkori tapasztalatok hatására alakulhat ki. A nárcisztikus személy csecsemőkorában képtelen a szüleiről és saját magáról egy megnyugtató belső képet kialakítani, amelyben egymással integrálódott egészként jelennek meg a szülő, illetve saját maga jó és rossz tulajdonságai. A nárcizmussal küzdő személyek szülei gyakran hűvösek, érzelemileg elérhetetlenek és – akár verbálisan, akár fizikailag is – agresszívak is. A gyermek azzal, hogy egy-egy jónak vélt tulajdonságát túlhangsúlyozza, képes lesz időszakosan elfeledkezni a szomorúságáról és az elhagyatottság-érzéséről, amit a szülők elérhetetlensége okozott. Ez a működésmód tehát egészen a kora gyermekkortól megjelenhet és akár a személy egész életén átívelően fennmaradhat, különböző súlyosságú tüneteket és kapcsolódási nehézségeket eredményezve.
Milyen egy nárcizmussal élő személy?
Mint láthattuk, a nárcizmus egy gyűjtőfogalom, egy sokszínű, heterogén kategória, így az ebbe a csoportba eső személyek is sokfélék lehetnek, változatos tulajdonságokkal rendelkezhetnek. Ide sorolhatjuk az egészséges nárcizmussal kissé erőteljesebben megáldott személyeket, a sértődékeny és önhitt embereket, és azokat is, akik könyörtelenül, másokon átgázolva kihasználják embertársaikat a saját előrejutásuk érdekében.
Egyes pszichoterápiás szakirodalmakban találkozhatunk a „vékonybőrű” és a „vastagbőrű” nárcizmus felosztással is. A „vékonybőrű” nárcizmussal küzdő személyek törékeny önbecsülésük miatt állandóan a környezetük megerősítését keresik, mások visszajelzéseire fokozottan érzékenyek, azokon könnyen megsértődnek. Sérülékenységük és sértődékenységük miatt gyakran inkább visszahúzódnak a társas kapcsolatoktól, így elkerülve a szégyen és a megalázottság átélésének élményét. Környezetük „mimózának”, szégyenlősnek látja őket. Ezzel szemben a „vastagbőrű” nárcisztikusokat hidegen hagyja, amit a környezetük gondol róluk: látszólag érzéketlenek a visszajelzésekre – valójában azonban igenis megsértődnek, csak ezt arroganciában, agresszióban és mások végtelen lenézésében juttatják embertársaik tudtára. Erőteljes egocentrikus beállítódás jellemzi őket, saját magukat a világ középpontjának, csodálatosnak és kivételes tehetségűnek érzékelik, vagy, ahogy egy igen tapasztalt mentorom fogalmazott: az ilyen személyek azt érzékelik, hogy a nap is azért kel fel, hogy rájuk ragyoghasson.
Mit tehetünk, ha problémánk van a nárcizmussal?
A nárcizmus felismerése és szakszerű kezelése a pszichoterápiás munka egyik legnagyobb feladata és kihívása. Ha arra gyanakszunk, hogy nekünk vagy a környezetünkben valakinek ilyen jellegű problémája van, a legjobb, amit tehetünk, hogy a szakértő segítség – például klinikai szakpszichológus, pszichoterápiával is foglalkozó pszichiáter vagy pszichoterapeuta – felé orientálódunk. A nárcizmus és az azzal együtt járó viselkedésminták, illetve kapcsolódási problematikák a súlyossági fok függvényében kezelhetőek, módosíthatóak. Ennek a korrekciónak az eszköze a pszichoterápia: egy olyan kapcsolódási mód, melyben a személy képessé válhat arra, hogy más szemléleti keretben gondolkodjon önmagáról, tetteiről és ezáltal változtatni is tudjon ezeken. Kitartó – és akár évekig tartó – munkával és a súlyossági foktól függően a nárcizmus eredményesen kezelhető pszichoterápiával: jelentősen javítható az emberi kapcsolatok minősége, és csökkenthető a belső bizonytalanság- és ürességérzés is.
Felhasznált irodalom:
Amerikai Pszichiátriai Társaság: DSM-5 referencia kézikönyv a DSM-5 diagnosztikai kritériumaihoz. Oriold és társai, 2013.
Calgor, Eva, Kernberg, Otto F., Clarkin, John: Magasan szervezett személyiségzavarok pszichodinamikus terápiájának kézikönyve. Oriold és társai, 2017.
Kernberg, Otto F.: Súlyos személyiségzavarok kezelése. Oriold és Társai, 2019.